Ne pánikolj, hanem fuss, kondizz, ússz… tanulj nyelveket. Ne pánikolj, hanem gondolkodj pozitívan. Ne pánikolj, inkább csinálj helyette ezt meg azt… Mintha ez a választás, basszus opcionális lenne annál, aki beteg!
A félelemben élő ember oly mértékben el tud fáradni, hogy egyszer csak feladja a harcot, a menekülést. Ám ez a feladás, amiről most beszélek, nem a vég. Ez a feladás örvendetes.
A nagy kérdés: hol húzódik az egyén felelőssége a saját életében, és mikortól áldozathibáztatunk, amikor ebbe a felelősségbe - mindenféle segítség nélkül - egyszerűen csak beleverjük a másik orrát.
A szabadság utáni első munkanapomon remek hangulatban ébredtem. A jó kedvem addig tartott, míg megláttam egy népszerű motivátor fb tanácsát: “Nem volna egyszerűbb, ha végre letennéd már az ‘átkozott’ félelmeid?”
A félelem az igazságot keresi. Engem keres… Ha megtagadom a félelemem, magamat tagadom meg.
Aki tartós félelemben és szorongásban él, az folyamatos menekülésben van a saját érzései, múltja, vagyis önmaga elől. De hova? Te válts irányt!
Hagyd abba, hogy elfutsz a félelemeidtől... Különben csupán a menekülés mestere leszel...
Vannak segítők és módszerek, akik kizárólag a bántalmazó viselkedésnek megértésén keresztül gyógyítják a gyerekkori vagy múltbéli sérüléseidet. Szorrííí. Az áldozatnál ez a módszer nem működik.
A pánikbetegségem kártyavárként rombolta össze az életem. A szenvedés végén, fogtam egy nagy seprűt, és kegyetlen őszinteséggel kisepertem minden hazugságot magamból, ami nem én vagyok.
A környezet passzív és tagadó. Az apja szerint csak hisztis, az anyja szerint meg szépen csendben nyelni kell, ez a nő feladata, mindig is így volt, van mit enni, ez a lényeg... Senki nem érti, nem látja őt.
