Rólam

Rólam
Rólam 2018-10-30T14:41:02+00:00

A Plüssfotelről és rólamSóvári Mónika vagyok, a Plüssfotel alapítója. Családommal tizedik éve lakom Ázsiában: Kína és Szingapúr után jelenleg Laoszban élünk, dolgozunk. Két fiunk van, Dömötör és Benedek, 18 és 14 évesek.

Hat éve gyógyultam ki teljesen a pánikbetegségemből, léptem véglegesen a szellemi útra, és találtam meg a végső válaszokat a saját betegségemre. Ez persze nem azt jelenti, hogy elvonultan, törökülésben és megvilágosodva élek.

Nevelem a gyerekeimet, ellátom a családom, dolgozom és ugyanolyan problémákkal nézek szembe, mint bárki más. Boldog vagyok.

De nem volt ez mindig így…

1972-ben születtem, Budapesten, egy csodálatos, 17 éves leányanyától – stigma, kiközösítés, nem kellés. Rettegés, félelem, rák, halál…
Kamaszkor: züllés, cigi, ital, társaság, underground élet, Hobo, Vhk, Neurotic, Kontrollcsoport… masszív szorongás…
15 évesen brutálisan megerőszakolnak. Kórház… félelem, megalázottság – mégis megvilágosító élmény, mert onnantól kijózanodom, és nem a lejtőn haladok. Egy nagyon súlyos vasajtót bevágva a múltamra felállok a földről: külföld, angol, pszichológia alapképzés, szabadidőben író kurzus. Életem egyik legjobb döntése, hogy gyakornoki állásra jelentkezem a Világgazdaság napilaphoz, felvesznek. Három évig dolgozom egészségügyi szakújságíróként. Áthív a Népszava. Megyek. Praxis folyóiratot is szerkesztem. Sikeres lettem?

Látszólag… de az időzített bomba ott ketyegett bennem.

Férjhez megyek – gyerekeket szülök, kettőt. Szuperanyuka üzemmódba kapcsolok. Belül közben feszít, hogy fogalmam sincs ki vagyok, miért zsizseg bennem, a háttérben egy folyamatos szorongás, megfelelni vágyás és félelem.
11 éve Kínába költözünk. A filozófia felé “menekülök” a múltam elől. Míg a gyerekek tanulnak, megtanulok kínaiul, buddhista filozófiát, advaita, vagyis nond-duális filozófiát, hindu vallás-filozófiát tanulok. Közben írok a Nők Lapja Cafénak és megjelenik Kínáról egy könyvem.
Elkezdődik az elszigetelődés. Egyre inkább bezáródom és csak spirituális filozófiával foglalkozom. Kutatok, az Economistnak, Figyelőnek írogatok, és rengeteget olvasok. Alig mozdulok ki. A félelmeimről pedig persze tudomást sem veszek, elfojtom… nem nyitom ki a vasajtót, amit egyszer bezártam.

Pillanatok alatt hullott darabjaira a tökéletesnek hitt életem.

Pánikbeteg leszek, törvényszerűen… és ezzel minden összedől. Egyik napról a másikra ragad magával a pánikbetegség, méghozzá a legsötétebb mélységbe. Ez volt a legfélelmetesebb hely, ahol valaha jártam…
Egyre sűrűsödő rohamok kínoznak, egyre komorabb kétségbeesés, egyre mélyebb elszigetelődés. A környezetemtől, az élettől. Mindentől.
Az összes tudás, amit a fejembe tömtem, hirtelen kiüresedik és értelmét veszti. Az egész élet értelmét veszti. Néha alig pislákol már bennem. A legfélelmetesebb szörnyeteg, akivel találkoztam, az maga a pánik. Nem lehet rámutatni, nem lehet felállni mellőle vagy elválni tőle. Egyértelműen Te vagy az, akitől fész. Illetve, akinek hiszed magad… de ezt akkor még nem láttam.

És ekkor megtörtént a csoda.

Gyakorlatilag felrobban a személyiségem és a nulláról kezdem felépíteni magam. Természetesen a férjem és a gyerekeim teljes támogatásával, akik nélkül lehet, ma nem élnék. És egyszer csak egy konkrét éjszakán, valami pislákoló erőtől vezérelve nem menekülök, mikor jön a roham.
Nem akarom legyőzni a betegségem.
Nem akarok túljutni rajta.
Meg akarom érteni. Hát, ottmaradok vele kettesben. A félelmeimmel. Befogadom. Magamba ölelem és ahogy ezt teszem, természetesen megnyílik a szívem magam felé. Szeretet és hála érzése. Soha többé egyszer sem jött egyetlen egy pánikrohamom sem. Soha! Egyetlen egy éjszaka alatt gyógyultam ki – persze odáig is vezetett út.

Maga a Boldogság húzódott meg a félelmeim mélyén.

Az utolsó pánikrohamom után, három év “megvilágosodott” boldog lebegés, itt Laoszban. Két kezemmel újra szültem magam. Újra tanultam élni. Élvezettel. Újra látni, jönni-menni. Az összes kapcsolatomat újradefiniálni, némelyiket tovább mélyíteni, jó párat meg felszámolni. Megtanultam kő keményen Nemet mondani. És megtanultam Igent is. Szeretni. Elsősorban Önmagamat és ezáltal másokat.

Aztán megszólalt egy hang bennem.

Három éve, a lebegés időszaka után éreztem valami elhívást, hogy muszáj elmondani, kiírni, elkiabálni, hogy fel lehet állni innen is, hogy van kiút, csak épp befelé, nem kifelé. Összecsókolózott bennem a spirituális filozófiai megközelítés és az empirikus tapasztalat… Megértést és értelmet nyert bennem a tudás és saját hangja lett, ami meg akart szólalni.
Rájöttem, hogy teljesen másképp kell a félelmekhez állni, mint ahogy azt tesszük. Nem elmenekülni előle, ezer és ezer módon, ahogy azt tesszük, hanem belemenni. De nem csak analizálva, elmével… érzés szinten is, szőrösül bőröstül. Eggyé válni vele. Innen indul aztán a változás.

Többé már nem az volt a kérdés, jogom van-e mások szellemi útját segíteni. Sokkal inkább azt érzem, hogy kötelességem.

Három éve megalapítottam a Plüssfotelt, ahol elkezdtem kiírni a gyógyulásomat, a történeteimet és párhuzamot vonni a spiritualitás és a pszichológia közt. De a legfontosabb, hogy elkezdtem magát a félelmet megfogalmazni, megnevezni, körülírni, kitenni a sáros bakancsot az asztalra – a magam módján és képességeim szerint. S ha nem is tökéletesen, de mindenképp hitelesen, őszintén és szívből. Keményen kimondani, hogy ez a sok elásott félelem mérgező.

Nem mintha semmitől sem félnék és megvilágosodtam volna, de már megdolgozott problémaként beszélek a félelmekről, a szorongásról és nem az áldozat szemszögéből írok róla. Mégis vissza-visszamegyek a közepébe az írásaimban, újra és újra, a hurrikán belsejébe, amikor másoknak segítek. Hamar 12 ezren lettünk. Írok és videókat forgatok és konzultálok. Mert pontosan tudom, milyen szorongani, pontosan tudom, milyen nem merni kimozdulni otthonról, milyen amikor halálfélelme van az embernek. Nem a tankönyvet tolom, nem szigetelem el magamat az ügyfeleimtől és nem ülök vegyvédelmi felszerelésben magamat védve. Lemegyek a pokolba is Veled. Segítelek, támogatlak, védelek. De a csatát Neked kell megvívnod.
Elképesztően lelkes vagyok, hogy ilyen sok embernek segíthetek megtalálni Önmagát, és kimászni a szorongás, a félelem valamint a pánik börtönéből.

3 éves pug kutyánkkal, jelenleg is Laoszban élünk.

 

Impresszum

Sóvári Mónika – alapító
Politikai napilapos szakújságíró, író, filozófus.

Tanulmányok:
Buddhista és hindu filozófia, non-duális filozófia, pszichológia

Nyelvtudás:
kínai, angol, lao

Munkahelyek és Publikácók:
Népszava, Világgazdaság, Figyelő, Economist, Praxis
Transparency International
Nők Lapja Café, Femina
Szerelmem, Sanghaj – Duna Kiadó
Shanghai, My Love – Amazon.com

Tartalom:
írások, videók, tréningek, online konzultáció

  • 45
    Shares

A PLÜSSFOTEL

Sóvári Mónika vagyok, a Plüssfotel alapítója. Családommal tízedik éve élek Ázsiában: Kína és Szingapúr után jelenleg Laoszban lakunk, ahol Jógát, Jógameditációt és “Önkutatást” tanítok.

KAPCSOLAT