Axióma, hogy amíg a szenvedésnek, a fájdalomnak, a félelemnek, akár a túlsúlynak vagy bármilyen pajzsnak önvédelmi funkciója, szándéka, oka, szerepe van, addig az bizony nem megy sehova. Így működünk…
Ne pánikolj, hanem fuss, kondizz, ússz… tanulj nyelveket. Ne pánikolj, hanem gondolkodj pozitívan. Ne pánikolj, inkább csinálj helyette ezt meg azt… Mintha ez a választás, basszus opcionális lenne annál, aki beteg!
A félelmek okát kiásni, feldolgozni, és helyre tenni nem ugyanaz mint dagonyázni bennük és véreztetni a sebeket. Az egyik passzív és önbántalmazó, míg a másik aktív és magamat felszabadító folyamat.
A szabadság utáni első munkanapomon remek hangulatban ébredtem. A jó kedvem addig tartott, míg megláttam egy népszerű motivátor fb tanácsát: “Nem volna egyszerűbb, ha végre letennéd már az ‘átkozott’ félelmeid?”
A segítség sokféle lehet Van, amikor a segítség azt ígéri, hogy rád teszi a kezét, műszerét, kütyüjét, beléd cseppenti a cseppjét, bogyóját, gyógynövényét, és te ettől majd nem fogsz félni, szorongani. Elég, ha ellazultan fekszel. Ilyenkor tulajdonképp reményt vásárolsz [...]
A nem tudatosan megélt félelem olyan, mint egy rákos sejt, ami ellened fordul, ami ugyan a részed, mégis elpusztít, elveszi a levegőd, magával viszi a mosolyod, ellopja a személyiséged.
A szorongás és a pánik hőt termel, belső tüzet. Úgy érzem kigyulladok. Megfőlök, elevenen megsülök. A Pokol tüze lobog bennem. Aztán meg rángatózva didergek. Az egész belül történik. Észrevehetetlenül.
A félelem támadása, akár egy örvény: ha csapkodsz és ellenállsz, kegyetlenül leránt a fenékre. Ha megfeszülsz, véged.
Pontosan hét éve, a pánikbetegségem valósággal megerőszakolta a testem és az egész életem.
A legnehezebb dolog azt látni, ahogy az emberek befalazzák magukat a félelmeik mögé. Beszélni nem mernek, ha mégis erre vetemednek, akkor bolondnak nézik őket...
