A szorongó ember…

FőoldalA szorongó ember…

… érzékeny, sokszor hiper-szenzitív.
Kifejezetten intelligens, mély érzésű, finom radarjai vannak, együttérző. Különös képessége van/lenne élvezni az életet, a zenét, ízeket a művészeteket.

Apró dolgokat, finom energiákat, ki nem mondott szavakat is érzékel, amit sokan észre sem vesznek. Rettentően kifelé figyel, nagyon sokszor szimmetrikus kapcsolatban él, de megesik, hogy a sérülése okán “szolgál”. Bármi is legyen a felállás, az biztos, hogy görcsösen meg akar felelni a másiknak és magának is.

Nagyon tud szeretni, kitartó, hűséges, megbízható, kötelességtudó és talán nem gondolnánk egy szorongó emberről, de baromi erős és teherbíró. Legtöbbször mosolyog, és mi nem is érzékeljük, mi történik vele belül.

A legfőbb probléma vele, hogy sajnos egyáltalán nem látja ezeket a teljesen létező, valós és kézzel fogható értékeit. Sőt, nem kevésszer önpusztító és negatív viselkedési és gondolati mintázatai vannak… Értéktelennek és kevésnek látja magát. Nehezen képes szeretni és tisztelni magát, ezt sokszor meg kell tanulnia, mint egy gyereknek járni. Ennek a “rossz viszonynak” az oka szinte mindig valami gyerekkori elhanyagolásos, érzelmi vagy fizikai bántalmazásos “becsípődés”, ahol nincs tisztánlátás. Nem ismeri fel a sérülést, így gyógyítani sem tudja. S mivel nem látja önmagát, és a saját lelki szükségleteit tisztán, így nem ismeri és védi az egészséges határait sem. Nincs egészséges önérvényesítés. Védtelen, támadható, kihasználható vagy épp teljesen elszigetelődő. Az ebből fakadó sérülések és az időközben kialakuló kényszeres szokások tovább mélyítik a problémáját, ami alapvetően az, hogy nincs kellő önismeret, nincs tisztán látás és nincs a sérülés kidolgozva a felszínre. Addig pedig vakon sodródás van, faltól falig ütközés, fájdalomtól fájdalomig vánszorgás.

Mindez addig tart, míg önmaga felé nem fordul, kezébe nem veszi az életét az ember, és szembe nem néz a saját démonjaival. A félelem és a fájdalom mérgező energiájától ugyanis nem úgy szabadulunk meg, hogy elmenekülünk előle: segítésbe, szolgálatba, spiritualitásba, jósnőhöz, tudományokba, sorozatokba, italba, netezésbe vagy sportba. Nem is úgy szabadulunk meg tőle, hogy elfojtjuk és ráiszunk valami pozitív gondolatot. Mert ezzel önmagunkat tagadjuk meg. Ehelyett mi inkább megértjük a félelmeink okát, feltárjuk, felfejtjük, ha kell a könnyeit letöröljük, kipucoljuk, új keretbe tesszük, és új szokásokat kialakítva, immár valóban lecsatolódva a múltról, a helyére tesszük és tényleg el is elengedjük.

Így nyerhető vissza a félelem nélküli én. Aki már nem mutogat, nem gyanúsít, nem okol, nem menekül, a régi történetekhez nem köti ragacsos érzelem, hanem azokat szeretetben kidolgozta. Nem megszabadult tőle, hanem tényleg befogadta, elengedte, és nem csak úgy csinál. Ekkor szabad lesz, mint a madár, és ekkor megjelenik az első szabad öröm ismeretlenül ismerős édes érzése, és ez már igazi öröm, igazán az övé, amiért megdolgozott.

Eltűnik a félelem

A szabadság erőteljes megvilágításba helyezi az egykori fogságod, éles kontrasztot ad neki, összehasonlítási alapod lesz, ez pedig visszatükrözheti a félelemben töltött évek fájdalmát. Ez normális reakció.

2019-11-26T03:11:11+01:00

A PLÜSSFOTEL

Nyolc éve a pánikbetegség földre vitte az életem, amibe majdnem bele is haltam. Mondhatni a nulláról építettem újra magam és gyógyultam meg. Öt éve hoztam létre a közösséget, ahol szabadon beszélhetünk a félelmekről és természetesen a lehetséges megoldásokról.
rólam…

KAPCSOLAT

Go to Top