Utazz ma három percet egy szorongó ember érzéseivel…

‘Kinyitod a szemed. Megint egy rohadt nap, amit túl kell valahogy élni. Megmozdulni sincs erőd. A nyomás rajtad, hogy fel kell kelj és a tehetetlenség bénult érzése berobbant mindent. A szorongás dagad, ahogy egy lufi, amibe sebesen töltik a gázt. Fel kell kelni, mert az erek dagadnak a testedben.

Felkelsz.. nem érdekel a hajad, nem érdekel mi van rajtad. Nem érzékeled, éhes vagy-e, s ha az lennél is, nyelni amúgy sem tudsz. Csontváz vagy. Nem érdekel hogy fogat mostál-e már, és nem érdekel, hogy tiszta vagy-e. És nem azért mert igénytelen, szar alak vagy, nem… hanem mert nincs reális gondolkodás. Túlélés van. Menekülés. Majd ha enged a szorítás gyorsan mindent bepótolsz. De addig egyszerűen nem megy…

Vajon kívülről mi látszik rajtad? Nem vérzel, nem vagy fogyatékos. Nincs rajtad seb, sem mankó a kezedben. És ami nem látható az ugye nincs, gondolja a világ. A vér nélküli kiáltás, csak rinyálás és nyavalygás. Hát nem beszélsz, esetleg annyit, hogy nem vagy jól… vagy annyit sem. Minek? Úgysem érti senki. Aki meg érthetné, az kapacitása teljes végét járva, gyógyszerrel leszedál. A félelem közben kegyetlenül kínoz, mint a legrosszabb náci tiszt a haláltáborban.

És megint itt van. Ki tudja hányadszor. A tested minden sejtje remeg, úgy érzed atomjaidra robbansz. Az agyadban érzed a szíved minden dobbanását, a kezed ökölben, a fogaid összeszorítva, az izmaid akár egy villámcsapás után, összerándultan. Végzetes az ellenállás benned. Ellenállás az élettel szemben, a változással szemben, a félelmeid okával, és mindennel szemben. Nem tudsz senkire koncentrálni, nem tudsz igazán odafigyelni, annyira lefoglal az, hogy életben maradj. Ettől önzőnek és rossznak érzed magad. A szégyen és az öngyűlölet pedig tovább ránt a mélybe. Már abban sem vagy biztos, mi a valóság: az, ami belül tombol, vagy ami odakint van. Magadra csukod az ajtót, mert minden erődre szükség van, hogy ne tébolyodj meg. Nem hallod a külső hangokat többé, és nem azért, mert nem akarod, hanem mert olyan erős a belső dörömbölés, hogy képtelen vagy kifelé érzékelni. A szorongás és a pánik, maga az élet flow-jával szembeni ellenállás, egy valóságos súrlódás a léttel, ami hőt termel, belső tüzet. Úgy érzed kigyulladsz. Megfőlsz, elevenen megsülsz. A pokol tüze lobog benned. Aztán meg leizzadva, rángatózva didergesz. Az egész belül történik. Észrevehetetlenül. Magadban könyörögsz, mint egy nyomorult koldus, hogy engedjen már el és ne gyötörjön tovább. Szánalmasnak érzed magad, ahogy fohászkodsz. Elesett vagy.

Aztán valahogy elenged. Kimászik belőled, mint egy rossz szellem. Magadhoz térsz. Tudod, hogy valahol még ott ólálkodik. Te pedig próbálsz erőt gyűjteni. Gyorsan elvégezni minden feladatot, míg újra nem támad. Az izmaid elengednek, a szíved lelassul. Minden erődet elhasználta, magával vitte. De tudod, hogy bármikor újra támadhat. Az egész folyamat reverzibilis, ismétlődő, és addig tart, míg szembe nem nézel vele.

Így lehet csak a Pokolból Mennyország, mely egyébként egyik sem létező, ahogy maga a félelem sem, csak mi tesszük azzá.’

9 éve egy roham közben vs. ma…

Fontos, hogy a Plüssfotelben található videók, írások csak segítik a félelmek megértését, és segítenek eligazodni az érzéseidben. De nem helyettesítik a megfelelő szaksegítséget – ha valakinek arra van szüksége.

Miért futnál tovább a félelmeid elől?
Ha szeretnél velem dolgozni, itt minden részletet megtalálsz…

Online konzultáció