Egy barátom azt mondta: “vigyázz, kétszer is gondold meg, miket osztasz meg magadról, mint segítő szakember. Ne tárd ki ennyire az életed, a múltad és a szíved az olvasóidnak. Tarts nagyobb távolságot és ne engedd túl közel a praxisban sem az ügyfeleidet, mert az egész ellened fordulhat.”
Aggódott értem. És igaza van. Egy izolált világban élünk, elidegenedve, egymásnak ugrasztva, megosztva, gyűlöletre idomítva. A kerítések csak magasodnak a lelki és fizikai portáink körül egyaránt, miközben a félelem, a szorongás, a pánik és a depresszió átmászik a védelmi rendszeren és bejut hozzánk. Folyamatosan védekezünk. Egy szűk börtön, egy skatulya a mozgásterünk, amibe önként kényszerítjük bele magunkat, és csodálkozunk, ha szorongunk.
Félünk meglátni magunkat és félünk láthatóak lenni. Mert ha meglátják a gyengéinket, az igazságunkat, és kiderül, hogy nem vagyunk tökéletesek, akkor kegyetlenül félre leszünk lökve, kirekesztve, elutasítva, megítélve, megbélyegezve. Ezért színjátékot játszunk.
Nem mutatjuk meg az igazságot magunkról, még magunknak sem, mert azt szégyellni kell. A fájdalom, a félelem vagy egy trauma, amin épp átküzdjük magunkat, nem sikertörténet, hanem a gyengeség szimbóluma, amit takargatni kell. És nem vesszük észre, hogy pontosan abban sérülünk meg, hogy valami más képet akarunk mutatni és látni a tükörben, mint akik vagyunk. Nincs bennünk elfogadás, tisztelet és szeretet magunk iránt.
Teljesen megértem, hisz én is pont ezt csináltam. Pontosan amiatt lettem régen súlyos pánikbeteg, mert csillogó ezüsttálcán valami egész mást akartam mutatni magamból, mint aki vagyok és ahogy érzek. Abba haltam majdnem bele, 39 kilóra lefogyva, hogy rejtőzködtem, túl óvatos voltam, hogy az árnyékos oldalamat megtagadtam, és valami többet, szebbet, jobbat hazudtam a világnak magamról…
Erre ma már nem vagyok hajlandó. Soha többé. Nem hagyom cserben magam és nem bántalmazom magam azért, aki vagyok. Nem akarok rejtőzködni, és nem vagyok hajlandó félelemben élni. Nem akarok bölcsnek tűnni, szerepelni, nem akarok megmondó, avagy “influenször” lenni és nem akarok magamutogatni. Önmagam akarok lenni, egyenes gerinccel, tisztán állni a viharzónában, ahol te meg én együtt dolgozunk.
Azért mesélem el a történeteimet, és engedlek közel magamhoz itt, a Mentor Programban, hogy kapcsolódni tudjunk és mert bízom benned. És bízom magamban is, a megérzéseimben és a magam kijelölt határaimban. Hiszem, hogy nem a tökéletes, hanem az őszinte, hiteles, önmagát vállaló és jól ismerő segítő a jó segítő, nem aki mindig a Nirvánában lebeg és onnan osztja az észt.
Eleged van a félelemből, szorongásból?
Ha félsz, szorongsz vagy nehezen mész emberek közé. Ha bűntudatod van, mert nem tudod magad összeszedni. Ha nem látod, mit tehetnél és hol a megoldás. Ha elvesztetted a hited és reményt önmagadban. Ha nem tudsz enni, aludni, a munkádra figyelni és sorra feladni kényszerülsz az álmaidat. Ne halogass, kérlek. Merj segítségért nyúlni és változtatni. mentor
Hogy újra felszabadult lehess. Hogy magad mögött hagyd a félelmeid. Hogy visszaszerezd az irányítást az életed felett. Ha szeretnél, ülj le mellém a Plüssfotelbe.
