Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket.
Az idő semmit nem gyógyít be, maximum a felületi karcolásokat elhalványítja.
A folyamatos belső vérzést, a mély sebeket, traumákat soha.
Azokat csakis a szembenézés, a kegyetlen őszinteség, maga a teljes igazság kiásása, feldolgozása, felismerések sorozata, és az elkötelezett belső munka gyógyítja meg.
Én gyógyíthatom meg magam.
Ha kell segítséggel, ha kell, támasszal és irányítással, de én.
Nem az idő gyógyít meg engem.
Én ébreszthetem fel magam, én kötözhetem be a sebeimet, nekem kell változtatnom és lépnem.
Az idő erre helyettem képtelen.
Az időre várni, hogy majd megoldja a problémáidat, elfojtás, masszív halogatás, az éveid elvesztegetése, amivel kegyetlen nehéz elszámolni, amikor végül ébredezni kezdesz.
Ez az önismereti út egyedül is bejárható. Átlépni önmagunkat, csak mi tudjuk. Nem mindenki pszichológiai eset. De bizony vannak helyzetek, amikor ehhez mégis segítség kell. Ha a problémád úgy érzed, hatalmasabb, mint amivel egyedül meg tudnál birkózni, vagy rendre visszaesel ne szégyell segítséget kérni egy kompetens segítőtől.
A Plüssfotelben található videók, írások csak segítik a félelmek megértését, és segítenek eligazodni az érzéseidben. De nem helyettesítik a megfelelő szaksegítséget – ha valakinek éppen arra van szüksége.
Felelősség és annak határa
A nagy kérdés: hol húzódik az egyén felelőssége a saját életében, és mikortól áldozathibáztatunk, amikor ebbe a felelősségbe - mindenféle segítség nélkül - egyszerűen csak beleverjük a másik orrát.
