Felelősség és annak határa

Felelősség és annak határa

Felelősség és annak határa

A nagy kérdés: hol húzódik az egyén felelőssége a saját életében, és mikortól áldozathibáztatunk, amikor ebbe a felelősségbe – mindenféle segítség nélkül – egyszerűen csak beleverjük a másik orrát:

“Csak a te felelősséged, hogy itt tartasz.”

Nagy kérdés az is, hogy mikor, hogyan és mivel segítsen az ember a másiknak. Egyáltalán segítsen-e, ha úgyis minden az egyén saját felelőssége és úgyis neki kell felismernie végül a saját felelősségét?

Mi, akik itt a Plüssfotelben a lelki problémákat szellemi úton közelítjük meg, jól tudjuk, hogy valóban minden belőlünk indul ki. Az is, ha félünk, az is alkoholisták vagyunk, az is, ha áldozatok vagyunk, az is, ha agresszorok vagyunk, és az is, ha boldogok vagyunk. A mi felelősségünk a lelki fejlődésünk is, hogy egyre tudatosabban éljük az életünket, ne mint egy kormányos nélküli hajó sodródjunk.

Nekem kell felismerni azt is, ha segítségre van szükségem, és kérni ezt a segítséget.
Áldozatot hozni érte.

És ami talán ennél is nehezebb, tudni kell befogadni a segítséget.
Nem elvárni, hanem építkezni belőle, kő keményen odatenni magam.
Nem passzívan hátradőlve várni, hogy valaki más melózzon rajtam, mert ez a munka az én felelősségem…

Igen, ezt már mind tudjuk…
De amikor jótanácsként ilyeneket mondunk egy bajban lévő embernek, már egész másképp érzek: “ugyan már, ez semmiség… lépj túl rajta… ne csináld már… ne légy gyenge… légy pozitív… engedd el… szedd össze magad…” Ezek a mondatok bűntudatkeltő, bagatellizáló, elfojtást generáló, és áldozathibáztató mondatok, amik nem tükröt tartanak a másiknak a saját felelősségéről, hanem mélyebbre lökik őt a bajban. Az ilyen fajta felelősségre ébresztés haszontalan, mert lekezelő és kioktató. Szeretet nélküli.

Azt látom, hogy a spiritualitás alaptézis, ami azt mondja, hogy a te életed a te felelősséged, pont kapóra jött az egoista, individuális társadalomnak. Én, én, én, minden rólam szól, belőlem indul ki, ha a másik bajban van, az meg belőle – dolgom nekem aztán semmi vele.

Csakhogy ez már nem spiritualitás, hanem egoizmus.

Ez vezet oda, hogy undorral átlépünk a hajléktalanokon, mondván, ő a felelős, amiért ide süllyedt. Magára hagyjuk az érzelmi bántalmazásban élő nőket és férfiakat, mondván, hogy ő a hülye, minek tűri, hogy verik otthon, miért nem költözik el… Végig nézzük, ahogy magára maradnak szülők beteg gyerekekkel és lassan immunisak leszünk a másik bajára… nohiszen, az ő baja, ő felelőssége.

Miközben szakmailag azért ennél mindig árnyaltabb a kép, mert aki lelki sérült vagy áldozat épp attól szenved, hogy nem látja még a saját felelősségét és áldozatiságát. Mert mondjuk naponta péppé verték gyerekként.

Vagy mert egy jó szót nem kapott még életében. Vagy épp azért, mert soha nem szerette őt senki annyira, hogy felelősséget is vállaljon érte, ezért felnőttként már agyon-viktimalizált. És innentől óriási felelőssége van annak, aki ilyenkor áldozathibáztat. És a társadalomnak is órási a felelőssége, ha nem védi meg jól a gyengéit, és nem áll ki értük, mondván az ő felelőssége, ha hülye.

Így távolodtunk el egymástól és kegyetlen hidegvérűséggel marginalizálunk tízezreket, mondván te vagy a felelős, vedd észre: legyél okosabb, erősebb, tökösebb. Ez a “te felelősséged” duma számomra így olyan kijelentés, mint hogy “engedd el a problémád”, meg a “csak szeress” szlogen.
Üres.

A kérdést végül megint a szeretet tisztázta bennem. Ha szeretek, tisztán látom, hogy nincs csak ‘én’. Mi van. Egy van. Össze vagyunk kötve, akár a polip lábai egy testben. Összetartozunk és ha felelősséget nem is kell vállalnunk egymásért, segíteni, együttérezni, közelebb menni valakihez, ha bajban van, azért nem árt.

Eleged van a félelemből, szorongásból?

Ha félsz, szorongsz vagy nehezen mész emberek közé. Ha bűntudatod van, mert nem tudod magad összeszedni. Ha nem látod, mit tehetnél és hol a megoldás. Ha elvesztetted a hited és reményt önmagadban. Ha nem tudsz enni, aludni, a munkádra figyelni és sorra feladni kényszerülsz az álmaidat. Ne halogass, kérlek. Merj segítségért nyúlni és változtatni. mentor

Beszélgess velem

Hogy újra felszabadult lehess. Hogy magad mögött hagyd a félelmeid. Hogy visszaszerezd az irányítást az életed felett. Ha szeretnél, ülj le mellém a Plüssfotelbe.

  •  
  •  
  •  
2019-08-16T20:07:51+00:00

A PLÜSSFOTEL

Sóvári Mónika vagyok, a Plüssfotel alapítója. Családommal tízedik éve élek Ázsiában: Kína és Szingapúr után jelenleg Laoszban lakunk, ahol Jógát, Jógameditációt és “Önkutatást” tanítok.

KAPCSOLAT