Bántalmazás és szorongás

Bántalmazás és szorongás

Bántalmazás és szorongás

A gyerekkori elhanyagolás és érzelmi bántalmazás csúszdán viszi az identitásában rommá sérült lelket felnőttként a szorongásos betegségek karjaiba.

Ők azok, akiket gyerekként egykor magukra hagytak a félelmeikkel, akiket nem vigasztaltak, akik védtelenek voltak, akiknek az érzéseire nem figyeltek oda, akiket nem fogadtak el. Ezek az emberek később magukat megtagadva, félelemben, szégyenben és öngyűlöletben élnek és nem értik, miért nem működik az életük, miközben mindent megtesznek. Szeretni vágynak és szeretve lenni, de a sérülések miatt a valódi szeretetet sem felismerni, sem befogadni nem képesek, ezért minden fronton pofonokba szaladnak. Amit pedig szeretet címén adnak az sokszor nem szeretet, hanem önmagukat megsemmisítő és felszámoló öngyilkos szolgálat. Az identitás teljes feláldozása a szeretet reményében. Ezért hibáztatni és megfedni őket felesleges, hisz teljesen téves beidegződések működnek bennük a szeretetről. A “szedd össze magad, ne légy már ekkora hülye, nem látod, hogy… ?” okoskodások totál haszontalanok, mert a múlt sebei, akár egy marionett bábút, öntudatlanul mozgatják a sérült embert.

Egyetlen egy dolog segít kimászni innen… ha kő kemény szembenézéssel sikerül felismerni a hibás működést és még keményebb önismereti munkával átkódolni, befogadni és meggyógyítani a sebeket. Képletesen szólva megölelni a sérült gyereket. Így tud a megtagadott személyiség integrálódni, egységbe kerülni, nyugalmat és erőforrást találni ahhoz, hogy a múltat egyszer és mindenkorra elengedje és a helyére tegye és tovább lépjen végre.

A legfőbb probléma a folyamatban az, hogy ezek az emberek magukat látják bűnösnek, kevésnek, akiknek ennyi jár, többre nem érdemesek. Szó szerint leírták magukat, és ezzel önmagukat tartják börtönben. Ilyeneket mondanak a feltáró munka során a sérüléseikről:

“Megérdemeltem. Szeretetből tették. Igazuk volt. Nem is volt az olyan rossz. Ki lehetett bírni. Másoknak sokkal rosszabb volt. Nem is fájt annyira…”

Azért élnek tagadásban és áldozat-hibáztatásban, mert félnek meglátni, elismerni, és kimondani, hogy nagyon nem volt rendjén, ahogy volt és baromira fájt. Félnek, hogy így a másikat kell hibáztatni. Pedig nem! Nem kell! Nem indítunk hajszát a bűnösök ellen, nem húzunk rájuk vizes lepedőt, mert az sehova sem vezet. Tudjuk jól, hogy nem jódolgukban tették, hanem tudatlanságból, éretlenségből és/vagy a saját sérüléseik okán. Ez most nem róluk, hanem csak és kizárólag rólad, vagyis a sérültről szól. Az ő bőrét kell megmenteni, az ő sebeit kell begyógyítani, nem a másikra mutogatni vagy vádolni.

A sérültnek most az egyszer nem másokat kell megérteni, felmenteni és felszabadítani, hanem végre magát. De ehhez elsőként ki kell mondani az igazságot, hogy ami megtörtént, az úgy nagyon nem volt jó. Fájt. Megsebzett. Deformált. Összeroppantott. Térdre vitt. Oda kell menni a történeted közelébe és el kell ismerni a gyerek szomorúságát, ami fáj, azt bekötözni, ha valami még gennyes, azt kitisztítani, a könnyeit letörölni. Csak és csakis ezután lehet elkezdeni az elengedésen dolgozni. Gennyes sebet ugyanis nem tapasztunk le. Se pozitív gondolattal, se spiritualitással, se türelmetlenséggel, se hazugsággal, se tagadással, se áldozat-hibáztatással, se bűnbak kereséssel.

Ezekből a történtekből, felállni nem könnyű, de egyben a legbátrabb hőstett. Az önmagad felé megtett első szeretetteljes lépés a sok sivatagban eltöltött év után, hiszen végre foglalkozol magaddal, ellátod a sebeidet.

Eleged van a félelemből, szorongásból?

Ha félsz, szorongsz vagy nehezen mész emberek közé. Ha bűntudatod van, mert nem tudod magad összeszedni. Ha nem látod, mit tehetnél és hol a megoldás. Ha elvesztetted a hited a gyógyulásodban. Ha nem tudsz enni, aludni, a munkádra figyelni és sorra feladni kényszerülsz az álmaidatNe halogass, amíg elszigetelődsz a boldogságtól, az élettől. Amíg elveszíted a munkád, a szeretteid, a kapcsolataid. mentor

Beszélgess velem

Hogy újra felszabadult lehess. Hogy magad mögött hagyd a szégyent és a félelmet. Hogy visszaszerezd az irányítást az életed felett. Ahogy azt már oly sokan tettük a Plüssfotelben.

  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  • 1
    Share
2019-03-29T12:18:53+00:00

A PLÜSSFOTEL

Sóvári Mónika vagyok, a Plüssfotel alapítója. Családommal tízedik éve élek Ázsiában: Kína és Szingapúr után jelenleg Laoszban lakunk, ahol Jógát, Jógameditációt és “Önkutatást” tanítok.

KAPCSOLAT