Az utolsó pánikrohamom – 2012

FőoldalAz utolsó pánikrohamom – 2012

Kinyitom a szemem. Megint egy rohadt nap, amit túl kell valahogy élni. Megmozdulni sincs erőm. A nyomás rajtam, hogy fel kell keljek és a tehetetlenség érzése felerősít mindent. A szorongás dagad, ahogy egy lufi, amibe sebesen töltik a gázt. Fel kell kelni, mert a vénák szétrobbannak a testemben.

Nem érdekel a hajam, nem érdekel mi van rajtam. Nem érzékelem, hogy éhes vagyok, s ha az lennék is, nyelni amúgy sem tudok. Nem érdekel hogy fogat mostam-e már, és nem érdekel, hogy tiszta vagyok-e. Nincs reális gondolkodás. Túlélés van. Majd ha enged a szorítás mindent bepótolok.

Vajon kívülről mi látszik rajtam? Fiatal vagyok. Nem vérzek, nem vagyok fogyatékos. Nincs rajtam seb, sem mankó a kezemben. És ami nem látható az ugye nincs, gondolja a világ. A vér nélküli kiáltás, csak rinyálás. Hát nem beszélek. Pedig a félelmek közben elevenen tépik a húsomat. Cserben hagy minden tudás, egyre mélyebbre húz az örvény, mielőtt újra támad.

És megint itt van. Ki tudja hányadszor. A testem minden sejtje remeg, úgy érzem atomjaimra robbanok. Az agyamban érzem a szívem minden egyes dobbanását, a kezem ökölben, a fogaim összeszorítva, az izmaim görcsben. Nem tudok senkire ránézni, nem tudok senkire odafigyelni, annyira lefoglal az, hogy életben maradjak. Önzőnek és rossznak érzem magam. A szégyen és az öngyűlölet pedig tovább ránt a mélybe. Már abban sem vagyok biztos, mi a valóság: az, ami belül tombol, vagy ami odakint van. Magamra csukom az ajtót, mert minden erőmre szükség van, hogy ne tébolyodjak meg. Nem hallom a külső hangokat többé, és nem azért, mert nem akarom, hanem mert olyan erős a belső dörömbölés, hogy képtelen vagyok többé kifelé érzékelni.

A szorongás és a pánik hőt termel, belső tüzet. Úgy érzem kigyulladok. Megfőlök, elevenen megsülök. A Pokol tüze lobog bennem. Aztán meg rángatózva didergek. Az egész belül történik. Észrevehetetlenül.

Meddig tart még? Meddig? Magamban könyörgök, mint egy nyomorult kéregető, hogy engedjen már el és ne gyötörjön tovább. Szánalmas vagyok. Elesett.
Aztán elenged. Kimászik belőlem, mint egy rossz szellem. Magamhoz térek. Tudom, hogy valahol még itt ólálkodik, érzem.

Az izmaim elengednek, a szívem lelassul. Minden erőmet elhasználta, magával vitte. A fáradtságtól ólmosan esem össze… és végül, életemben először, Önmagam felé fordulok. Igen, pont a félelmem felé, egyenesen a szemébe. Megszűnik a menekülés, megszűnik az ellenállás. És ekkor vége. Tényleg vége.

Az útnak ezzel persze még nem volt vége. És ide eljutni is maga egy út volt.

Fontos, hogy ez az önismereti út, amiről itt videókban és írásokban beszélünk a Plüssfotelben, egyedül is bejárható. Átlépni önmagunkat, csak mi tudjuk. De vannak helyzetek, amikor ehhez segítség kell. Ha a problémád úgy érzed, hatalmasabb, mint amivel egyedül meg tudnál birkózni, ne szégyell segítséget kérni.

A Plüssfotelben található videók, írások csak segítik a félelmek megértését, és segítenek eligazodni az érzéseidben. De nem helyettesítik a megfelelő szaksegítséget – ha valakinek arra van szüksége.

2020-02-02T21:34:46+01:00

A PLÜSSFOTEL

Nyolc éve a pánikbetegség földre vitte az életem, amibe majdnem bele is haltam. Mondhatni a nulláról építettem újra magam és gyógyultam meg. Öt éve hoztam létre a közösséget, ahol szabadon beszélhetünk a félelmekről és természetesen a lehetséges megoldásokról.
rólam…

KAPCSOLAT

Go to Top